Patkányzabáló varánuszok között a Paradicsomban

(Rövid megjegyzés: nyugodtan kattintsatok a videókra, nem hosszúak, mindegyik loopolt videó, max 10 másodperc.)

Reggel nyolcra értünk jött egy dzsip, ami szépen összeszedett még rajtunk kívül pár embert és a platóján elvitt minket egy hosszú homokfövenyre, hogy ott várjunk a hajóra, ami átvisz minket Koh Rok-ra, a korábban kiválasztott kis szigetre. (Illetve két kis sziget, de erről majd később.) Hamarosan megérkezett egy brutális motorokkal felszerelt nagyobb méretű motorcsónak, egy kb. 20 embert szállítani képes speedboat. Páran már ültek rajta a négyfős legénységen kívül, de az orrában még volt hely, én odaültem. Kikka hátul maradt, talán jobban tette, mint ahogy az később kiderült. Irgalmatlan sebességgel indult meg a hajó, teljesen ledöbbentem, de egyelőre csak a part közelében maradtunk, mert pár helyen még megálltunk utasokért, a végére teljesen megtelt az egész jármű. Ezután elindultunk a sziget felé, ami egyórányi útra volt Koh Lantától. Az egy óra viszont időnként örökkévalóságnak tűnt, bár iszonyú sebességgel haladtunk. Egyre nagyobbak lettek a hullámok, mi pedig egyre magasabbra repültünk a hajóval, úgyhogy amikor az egyik visszaesés után akkorát nyekkent a gerincem, hogy azt hittem, ottmaradok, akkor elkezdtem durván kapaszkodni a kis korlátba, és rájöttem, hogy ez nem sétautazás lesz. Olyan módon csapódott a vízhez a járművünk, hogy máig nem értem, hogy nem szakadt darabokra: olyan volt, mintha egy irgalmatlan hepehupás földúton száguldanánk 200-zal egy autóban, csak itt minden becsapódáskor negyven liter víz zúdult a hajó orrába, amitől másodpercek alatt csuromvizesek lettünk. A menetszél irgalmatlan módon vágott bele a vizes fülembe, biztos voltam benne, hogy percek alatt megfázik és begyullad majd, pont amikor szigetezni megyünk, én pedig azt terveztem, hogy ki sem akarok majd jönni a vízből, úgyhogy az egyik tenyeremmel egy órán keresztül védtem a fülem, a másikkal pedig görcsösen kapaszkodtam, miközben másfél métereseket repülve pattogtunk a kőkemény vízen. A velem szemben ülő ausztrál freediver srác (máig irigylem a hatalmas kevlárerősítésű szuperjó szabadtüdős uszonyát) egy idő után iszonyú körülményesen előkaparta a búvármaszkját és abban utazott tovább, én ezt sajnos nem tudtam megtenni, mert egyik kezem a fülemen, másik a korláton, a táskám a combjaim közé szorítva ázott, a maszk pedig annak mélyén volt valahol. Azzal kötöttem le magam, hogy figyeltem a hullámzás ritmusát és megpróbáltam kikövetkeztetni, mikor fog megdobni minket annyira, hogy a levegőt hasítjuk a víz helyett. Ilyenkor kicsit megemeltem magam én is combból, hogy tompítani tudjam a visszaesés sokkját. Egy idő után irgalmatlan sikítás hallatszott hátulról, két kislány bepánikolt, és előrepattogtak valahogy az apjukhoz, az anyjuk pedig szitkozódva követte őket, halálra váltan, ekkor azért lelassított a hajó, különben esélyük sem lett volna rá, hogy előrejöjjenek. Ezután a kapitány visszavett kicsit a tempóból, mert tényleg félő volt, hogy szarrá törik az egész szerkezet. A legdurvább az volt, mikor felrepült és az oldalára dőlt, ilyenkor visszacsapódás után extramennyiségű víz zúdult a pofánkba, ráadásul mindenki azon parázott, hogy felborul az egész a francba. Alapvetően azért vigyorgós volt az egész, de azért az a vigyor egy idő után már csak rágörcsölt a képünkre és csak azért maradt ott, mert már nem tudtam visszaállítani az arcizmaimat normál állapotba - valahogy a szél, a víz és a sebesség odafagyasztotta. Ahogy a célhoz közeledve lassítani kezdtünk, Kikka is előrejött csuromvizesen, nagy szemeket meresztve, de azért mosolyogva, és elmesélte, hogy a kis hajó belsejébe is folyamatosan zúdult be a víz, úgyhogy gyakorlatilag mindenki szarrá ázott, miközben sómarta szemekkel fázott a menetszéltől. Valószínűleg a velünk utazó, laza sznorkelezős programra számító svéd nyugdíjasok nem egészen ezt a fajta kéjutazást várták, de ők is tűrték rendületlenül. 

Szinte megváltás volt megérkezni a Koh Rok két szigetét elválasztó szűk, kb. 100 m széles csatornába, ahol már lassan, nyugodtan haladtunk keresztül, hogy egy békés öbölben aztán mindenki bemásszon a vízbe sznorkelezni még kikötés előtt.

Koh Rok valójában két szigetből áll, amelyek körülbelül egyforma méretűek, hogy pontosabb legyek, elég kicsikék. Az egész régió egy nemzeti park része, ezért szerencsére semmilyen fejlesztést nem eszközöltek a szigeten, azon kívül, hogy az egyik sziget egyik partszakaszán vagy egy kis irodája a nemzeti parknak, néhány kis épület a rangereknek, kb. 20 sátor és egy kantinnak nevezett kis étkezdeszerűség néhány faasztallal, valamint egy wc/zuhanyzó helyiség. Nincsenek szállodák, guesthouse-ok, nincsenek járművek, utak, nincs semmi, egy kis aggregátorról biztosítanak áramot este hattól kb. tizenegyig, ennyi az össz infrastruktúra. Csak novembertől áprilisig látogatható, utána fél évre lezárják, hogy tökéletesen helyreállhasson az ökoszisztéma.

Szerencsére azt nem sokan tudják, hogy a minimál-fejlesztések ellenére is ott lehet maradni a szigeten, ameddig csak akarunk, ezért a turisták nagy része csak a Koh Lantán reklámozott "Látogass el Koh Rokra, az álomszigetre, Thaiföld legjobb sznorkelezőhelyére" meg hasonló elnevezésű programokra befizetve jut el ide néhány órácskára, hogy aztán egy kis merülgetés, ebéd és egy-két óra pancsi-pancsi után visszavigyék őket Koh Lantára. Ennek egyébként el sem tudom képzelni, mi értelme van, hiszen 10-re ér a hajó Koh Rokra, és 13.20-kor már indulnak is vissza, kis sznorizás még a környéken (30-40 perc), aztán 3.30 körül már újra otthon. Egy ilyen túra 1700-2000 baht között van (kb. 7-tel kell szorozni a Ft-hoz), benne a van a hajójegy, a nemzeti park belépő, oda-visszaúton víz, üdítő, valamint egy ebéd a szigeten, amit a sátrak között-előtt elhelyezett faasztalokra rak ki az adott speedboat személyzete a ládákból, dobozokból, amiket magukkal hoznak minden nap.

Mi is megebédeltünk a csapatunkkal, teljesen jó kaja volt, finom is és bőséges, majd a nemzeti park személyzete megmutatta, melyik lesz a mi sátrunk, és irigykedő tekintetek kereszttüzében bevágtuk a cuccainkat a mélyére. Voltak, akik szívesen maradtak volna, de nem tudtak a lehetőségről, és már nem úgy készültek. Utána elindultunk kicsit csak a nagyon szűk környék felderítésére.

A kantin mellett pillanatok alatt belefutottunk a szigeten szabadon élő hatalmas, több mint másfél méteresre megnövő varánuszok (egész pontosan bengáli varánuszok) egyikébe: éppen egy döglött patkány mellett állt, kétszer megnyalogatta, majd bekapta, keresztben elroppantotta a gerincét, majd hosszirányba fordította a szájában ügyesen, és körülbelül öt-tíz másodperc alatt benyelte. Utolsóként a patkány hosszú farkincája még lengedezett egyet, mielőtt végleg eltűnt volna a varánusz torkában. Aztán a gyík komótosan körülnézett, majd elcammogott a wc-k felé. Néhány arra tévedő kisgyerek tátott szájjal, zselévé dermedve nézte végig a jelenetet, de mi is eléggé megrökönyödtünk. Szép fogadtatás volt a paradicsomban.

Egy-két óra múlva az a harminc-negyven turista is, aki a mi hajónkhoz hasonlóval a szigetre jött, elhúzta a csíkot, és akkor döbbentünk rá végleg, mennyire elképesztően jó helyre keveredtünk: kb. 17-en maradtunk az egész szigeten, és ez a pár ember úgy oszlott el a környéken, hogy alig lehetett észlelni őket. Csak az eszméletlen szép zöldes-átlátszó tenger, a rétesliszt-szerű ultrafinom szemcsés fehér homok, a fák, a halrajok, a partközelben húzódó korallzátonyok és a parton császkáló remeterákok maradtak. És a varánuszok, de ők éppen nyugodtan heverésztek valamerre patkányt emésztgetve.

Átúsztunk a szomszéd szigetre egy olyan 3-400 méter hosszú homokpartra, amit emberi láb nem taposott még aznap. Csak a tökéletes simaságú, az apály által teljesen homogénre lapított homok volt ott, mögötte pedig az áthatolhatatlan, érintetlen dzsungel, ahonnan folyamatosan kiszűrődött a mélyén zajló élet neszezése, csattogása, vijjogása, kopogása, susogása, mi pedig csak feküdtünk a homokban és nem hittük el, hogy hol vagyunk. Ugyanakkor pedig nemhogy elhittük, de tudtuk is, hogy valójában otthon vagyunk, eggyé válva a környezettel, a természettel, viszonylag távol minden civilizációs ártalomtól, sőt, nemcsak ártalomtól, hanem bármilyen jelenségtől, ami arra emlékeztet, hogy létezhet egyáltalán bármi más azon kívül, ami ott van körülöttünk. Egyszerre zárult be és nyílt ki a világ körülöttünk.

Csak hemperegtem a homokban, beledőltem a kristálytiszta meleg vízbe, hagytam, hogy átvegye a testem a körülöttem lévő elemeket, a friss levegő szárította, a perzselő nap égette, a finom homok dörzsölte, a lágy víz pedig simogatta, és teljesen feloldódtam a világ egységében. Aztán beugrottunk a vízbe maszkkal, uszonnyal és csak néztük a trópusi tenger életét, a színes halakat a korallok között, az elképesztő formákat, színeket, lényeket, egyszerűen csodálatos volt. Semmire sem vágytunk végre, csak élveztük a létezés örömét. Figyeltük a homokban oldalazva futkosó és a talajba lyukat fúró tarisznyarákokat, a hátukon csigaházat cipelő remeterákokat, a nyomaikat a földön, ahogy keresztül-kasul szántották a homokot, absztrakt mintázatot rajzolva rá, amelyet majd elmos a dagály, hogy másnap aztán újrakezdhessék az egészet.

Később visszaúsztunk a mi szigetünkre és ott döglöttünk tovább, aztán én felrohantam egy sziklaszirte, ahonnan gyönyörű kilátás tárult elém nyugat felé, a lemenő Nap irányába. Kb. húsz perc alatt felértem, és egy másik úton vissza, csak úgy mezítláb, a fürdőgatyámban, egyedül a szúnyogok idegesítettek egy idő után, ahogy elkezdett alkonyodni. Mire visszaértem, már jócskán megéheztünk mindketten, így elmentünk az addigra már ismét nyitva lévő kantinba (reggel 9-től kb 2-ig, majd este 6-tól 9-ig van nyitva), és vacsorát rendeltünk a viszonylag szerény, de teljesen elfogadható minőségű választékból. Sört is ittam, de ha valamit nem érdemes ott, akkor pont a sör az, mert egyszerűen irreálisan drága. Egy kis dobozos Chang 90 baht, nem igazán éri meg. A víz is drágább, mert az átlag 14-20 baht helyett 40-be kerül, de hát messze mindentől végül is érthető. Érdekes módon a kaja viszont szárazföldi árakon volt. Este tízkor aztán le is dőltünk aludni, mint mindenki, egyrészt hullák voltunk, másrészt úgysem lehet sötétedés után mit csinálni ott, csak hallgattuk a hullámzást és az éjszakai állathangokat, és élveztük a tágas, szellős sátor által nyújtott kényelmet. Ez volt a legjobb és legolcsóbb szállásunk Thaiföldön, és azzal a nyugodt tudattal aludtunk el, hogy most néhány napot itt maradunk.

Szabad száguldás szelében

Másnap délelőtt visszavitettük magunkat északra, Saladan-ba, mert tudtuk, hogy azonnal lépéseket kell tennünk a Koh Rok-ra továbbjutás vagy a készülékes búvárkodás irányába, és általában az összes búvárcég oda koncentrálódik. Mivel jó nehezek voltak a cuccaink, ledobtunk engem meg a zsákokat egy étteremben, Dana meg elindult információszerző körútjára. Aztán összevetettünk árakat, lehetőségeket, és úgy döntöttünk, másnap (aznap már nem volt rá lehetőség) elhúzunk Koh Rok-ra egy speedboat-os túra keretében, ami csak odaviszi az embereket snorkelezni, majd vissza, de mi tudtuk, hogy ott lehet aludni a Nemzeti Park sátraiban. Úgyhogy azt terveztük, két-három éjszakát tutira ott töltünk, ha tényleg olyan gyönyörű és néptelen a hely, mint amilyennek mondják, aztán majd egy másik hajóval visszajövünk. Ettől nagyon feldobódtunk, már csak szállást kellett találnunk aznapra Saladan-ban, úgyhogy Dana újabb kört tett, majd egyszer csak leparkolt mellettem egy robogóval, hogy akkor pattanjak fel, megyünk. Életében nem vezetett még motort, de természetesen a bérlésnél előadta, hogy abszolút képben van, csak aztán mégis meg kellett neki mutatni, hogyan kell beindítani a szerkezetet. Szerencsére Thaiföldön senkit nem érdekelnek az ilyen apró részletek, úgyhogy aznap már le sem szálltunk a motorról. 

Úgy látszik, én csak ilyen távoli ázsiai országokban kerülök motorozós helyzetekbe. Életemben először a két és fél évvel ezelőtti indiai utunkon ültem motoron, amikor Dani és egy guide közé préselődve haladtam a Khajuraho közeli dzsungelben a Royal Enfield-en. Ez a mostani még annyira sem volt komoly gép, de ezt legalább már vezettem is. Danával elrobogtunk a long beach-nek nevezett partszakasz egyik végéhez, ahol volt egy unalmas kilátópont, meg a homokból apró galacsinokat készítő tarisznyarákok, körülnéztünk, de sokkal inkább az érdekelt, mikor vezethetem a kis Hondát. Azt hiszem, végül kettő perc alatt sajátítottam el a végtelenül egyszerű alaptechnikát, de arra azért oda kellett figyelnem, hogy Thaiföldön bal oldali közlekedés van. Dani mögöttem ült, néha figyelmeztetnie kellett, hogy „Vigyázz, csirke!”, mert azok mindenfelé kóricáltak a környéken. Ha már ilyen könnyedén tudtunk közlekedni, gondoltuk, elnézünk az old village-be, ami elvileg jóval autentikusabb hely, mint az addig látottak. A dél-thaiföldi régió egyébként túlnyomórészt muszlim, ennek megfelelően az egyik falu határában, amin épp áthaladni készültünk, ki is tettek egy táblát, hogy kérik, fedetlen vállal vagy rövidgatyában ne lépjünk be. Szerintem mi voltunk az egyetlenek, akik ezt tényleg megszívleltük, úgyhogy el is indultunk visszafelé kendőért, mert rajtam csak egy pántos felső volt. De nem estünk kétségbe, mert legalább többet motorozhattunk.

Útközben iszonyú jó zöldellő-burjánzó trópusi tájban gyönyörködtünk, meg-megszakítva kókuszpálma- meg kaucsukfa-ültetvényekkel, időnként meg elefántot kellett előznünk, akinek a pásztora egy motorral a sarkában noszogatta őt a haladásra. A visszaúton kezdtünk kifogyni a benzinből, de szabályos időközönként volt egy-egy fából eszkábált polc az út mentén, ahol üvegekben árulták az üzemanyagot. Megálltunk egy ilyen kis családnál, senki nem beszélt angolul, de hamar rájöttek, hogy mit akarunk. Amikor megkaptuk a benzint, a nénike ott is hagyott minket, mi meg nagy szemekkel néztünk egymásra, hogy ööö, de hová is kell tölteni vajon? Erre odatipegett hozzánk a jelenetet érdeklődve figyelő hároméves forma kisfiú, és ujjacskájával rámutatott a megfelelő helyre. 

A hőségben iszonyat szomjasak lettünk, úgyhogy visszaérve leparkoltunk egy 7-Elevennél, és olyan jelenetet nyomtunk le, mint a cukrosüdítő-reklámokban. Kibontottuk a frissen vásárolt, jéghideg Sprite-ot, aminek az üvegén gyöngyöztek a vízcseppek, benne a szénsav pezsgett, álltunk a tűző nap alatt, egyik kezünkkel a motoron támaszkodva, másikkal az üveget a szánkhoz emelve, nyakunkon végigfolyt egy izzadságcsepp, majd egy Sprite-csepp, bennünk pedig szétáradt a tuningolt nedű, aminél jobban semmi nem csillapíthatta volna a szomjunkat abban a pillanatban. Úgyhogy a Sprite-reklámok igazak. 

Újra megtettük tehát az utat a szállásig meg vissza, váltogattuk, ki ül a kormánynál, közben megkezdődött a naplemente impozáns vörös fényeivel a sziget belseje felé emelkedő méregzöld dombok fölött. Akaratlanul is a legtökéletesebb időpontban értünk el az old village-be egy hosszú mólóra, hogy onnan nézzünk körbe. Nem messze épp elsüllyedni készült egy kis halászbárka, félig már a tengerben bugyborékolt. Végigzúztunk a falun, aztán hazavittem Danit a 20 km-re lévő szállásunkra, és a szabad száguldás szelében fürdőzve megígértem magamnak, hogy azon, hogy itthon nem motorozom, sürgősen változtatni fogok. 

Nem gondoltuk volna, hogy a Koh Lanta-i tartózkodásunk minősége ennyivel javulni fog, de mindketten eufórikus órákat töltöttünk el a robogón, mielőtt leraktuk, hogy aztán belefeledkezzünk a saladani esti utcai standok kajakínálatába. Annyira nem volt beláthatatlan a választék, de voltak mindenféle húsos-fűszeres-zöldséges nyársak, csípős saláták, sültkrumplispirálok, palacsinták, shake-ek friss gyümölcsökből. Közben bejártunk pár búvárboltot, hogy uszonyt vegyünk, mert az egyszerűség kedvéért azokat nem cipeltük magunkkal otthonról, és azt is kitaláltuk, hogy merülni majd a legendás Koh Ha nevű szirthez megyünk a Lanta Diver-rel, mikor visszajövünk Koh Rok-ról. A legtöbb boltot egyébként svédek csinálják (rengeteg a svéd turista is Lantán), és az egyikük adogatta is a tippet, hogy csináljunk magyar éttermet, mert az nincs, pedig milyen jó lenne, és már hogy unja az ottani kajákat. Lepattant kis szállásunk tenger fölé, cölöpökre épített kis faházikóban volt (Baan Korakod), aminek nyitott verandáján nyugiban el lehetett shisházgatni. Éjszakai alvásunkba beszüremkedtek a gekkóhangok meg az alattunk hullámzó tenger ütemes csobogása.

Phnom Penh-ből Dél-Thaiföldre: átmeneti parák

Miután elhagytuk a Killing Field-et, kb. 50 perces tuktukozás várt ránk a Phnom Penh-i reptérig. Danával jó ideig néma csendben, a megrázó élményektől felzaklatódva és magunkba mélyedve döcögtünk, miközben semmi kedvünk nem volt továbbállni a városból, aminek magával ragadott a hangulata és amiből túl keveset láttunk. Egy idő után megint bedugult az út és brutálisan rázóssá vált a terep, de nem lassíthattunk, ha időben ki akartunk érni a bangkoki járathoz. A külvárosokban éppen mindenféle munkálatok folytak az utakon, amik csak részben voltak kaviccsal borítva, részben viszont göröngyös-gödrös földutak voltak, rajtuk töménytelen mennyiségű jármű próbált elférni egymás mellett. Mindez persze olyan konstans porfelleggel járt, hogy időnként látni alig lehetett, arra meg gondolni sem volt szabad, mi jut le a tüdőnkbe akár néhány perc alatt. Ettől függetlenül mégis izgalmas volt részese lenni a kaotikus közlekedésnek, miközben lepusztult standok és éppen épülő, rettenetes csúnya és falanszterjellegű lakóparkszerűségek mellett húztunk el. Jó levezetésnek bizonyult, ahogy a hepehupás út szinte minden szomorúságot kirázott belőlünk, úgyhogy amikor lekecmeregtünk a járműről a reptér előtt és TV, az iszonyat cuki sofőrünk átnyújtotta egy cetlin a telefonszámát, már tudtunk újra vigyorogni. Mondtuk neki, hogy talán csak sokára jutunk el újra ebbe az országba, de TV-t nem zavarta, bárhová érkezünk meg Phnom Penh-ben, telefonáljunk neki, ő azonnal ugrik és a sofőrünk lesz újra. Fő helyen őrzöm a számát azóta is. 

Bangkokba csak azért kellett gyorsan visszarepülnünk, hogy azzal a lendülettel Dél-Thaiföldre transzportáljuk magunkat, ahol meg akartunk mártózni az Andamán-tengerben. Nagyon szívesen maradtunk volna még Kambodzsában, mert tényleg jó hely, de már fogytán volt az időnk, a tervekből meg nehéz volt lefaragni. Két óránk volt a Don Muang reptéren, ahová általában a fapados járatok érkeznek (mi is azzal jöttünk, az Air Asia-val), amit mindenféle feltétlenül és kevésbé szükséges művelet elvégzésével töltöttünk. Meg kellett szereznünk, majd újra feladnunk a nagycsomagokat, ki kellett mennünk cigizni az épület elé, ahol a kambodzsai viszonyok után nagyon furcsa volt látni a csillogó-villogó taxik tömkelegét, a felüljárókat meg toronyházakat, és ennünk kellett valamit. Az egyik reptéri boltban találtunk olyan levest, mint itthon a bögrés porlevesek, annyi különbséggel, hogy az egyik polcon volt egy szerkezet, amiből lehetett tűzforró vizet önteni a pohárba, belekeverni a port, szárított hozzávalókat meg valami chilis olajat, és azonnal fogyaszthatóvá is vált – volna, ha nem lett volna olyan elementárisan csípős, hogy azt hittem, biztosan bele fogunk pusztulni, ha az egészet megesszük. Azért megkísértettük a sorsot, és még itt vagyunk, bár az én gyomromat kissé szétmarcangolta a cucc. Erősen kezdtünk lefáradni már ettől a naptól, de mivel a Bangkokba repülés másfél órája alatt tök jót szundítottam, gondoltam, majd itt sem variálom túl a programot. Krabiba repültünk, ami 850 km-re délre terül el a fővárostól a nyugati parton, és jó ugródeszka az Andamán-tenger szigetei felé, ahol mártózni akartunk, hiszen muszáj volt összevetnünk a kambodzsai és a thai viszonyokat ebből a fontos szempontból is. Ezen az úton 1 óra 20 perces repülés várt ránk, este negyed 9 után fel is szállt a gép. Már majdnem kezdtem azt hinni, hogy megszerettem a repülést, de akkor olyasmi történt, ami erősen visszavetett ebben. Még szálltunk felfelé, hogy elérjük az utazómagasságot, és éppen ráfordultunk a pályánkra, alattunk a város még egész jól kivehető fényeivel, amikor a gép hirtelen megbillent az ellenkező irányba, majd újra vissza az eredeti állásba. De olyan sebességgel pattogta le ezt a kétirányú mozgást, hogy ilyen még nem hogy nem történt velem, de még nem is hallottam hasonlóról, úgyhogy abban a pillanatban önkéntelenül is azt figyeltem, hogy akkor most elkezdünk-e zuhanni és kezdjek-e búcsúzkodni ettől a csodálatos élettől. Körülöttem tágra nyílt szemek, bennük kérdőjelek, én Danára meredtem, ő meg a világ legédesebb mosolyával közölte, hogy biztosan csak egy erős légáramlat, és mellé még pislogott egy nagyon megnyugtatót. Én ezt el akartam hinni, úgyhogy onnantól kezdve már csak a lábujjaim feszültek, de azok végig, és a kavargó turbulenciák sem hatottak simítólag az idegeimre. Miután leszálltunk, Dani mondta, hogy azért ő is eléggé megijedt, de én nagyon hálás voltam neki, hogy ezt a levegőben még nem árulta el. 

Már este háromnegyed 10 volt, amikor felpakolódtunk a reptéri buszra, hogy bejussunk Krabiba, és elnyúlhassunk a szállásunkon. Ott azonban közölték, hogy mivel este 8-ig van a szobába csekkolás, ők már kiadták a miénket. Na, ebből azért már kezdett elegünk lenni, hogy már megint ezt csinálják velünk, amikor előre lefoglaljuk a szobát és még vissza is igazolják. Kiderült, hogy odáig már nem görgette le a fickó az adatlapot a monitoron, ahol a megjegyzés rovatba beleírtuk, hogy a repülőgép miatt csak 10-kor érkezünk. Ő is érezte, hogy ez kínos, meg a fejünket is látta hozzá, úgyhogy azonnal telefonált, mint kiderült, a szomszédba, hogy jöjjenek át értünk, mert ott elég sok szabad szoba volt. Átbattyogtunk a Hello Kr (szinte megszólítva éreztem magam) nevű helyre, ami úgy nézett ki, mintha Hongkong egyik külvárosi lakótelepi tömbje lenne, magas volt, irgalmatlanul ütött-kopott, rengeteg szobával és szövevényes folyosóval, a nyitott földszinten meg éppen szülinapi buli volt, és az ünnepelt helyi kislánynak nyilván nem mondhatták meg, hogy semmi hangja nincs, így végigkaraokézta a fél éjszakát, még az ötödik emeleti szobánkban is kettéállt tőle a fülem. 

Tudtuk, hogy itt csak megalszunk és másnap dobbantunk is át valamelyik szigetre. Még a Thaiföldre visszaérkezésünk előtt megpróbáltuk gondosan kiválasztani, melyik sziget legyen az a rengeteg csábító lehetőség közül. Pont belefuthattunk volna a full moon-partizásba Koh Phangan-on, de az olyan ipari mennyiségű embert szippant fel már az utóbbi időben, hogy végül mégsem volt hozzá kedvünk. Hasonló okokból nem mentünk pl. Koh Phi Phi-re sem, bár azon már picit többet gondolkodtunk a legendás szépsége miatt, de valahogy nem akartunk szálloda-, kajálda- és nyugágyláncok között bolyongva keresgélni, hol találhatnánk valami meghittebb és turistáktól mentesebb szegletet. Így aztán a leírások, képek és mindenféle kommentek alapján egy pici szigetecske, Koh Rok mellett döntöttünk, nem utolsó sorban azért, mert állítólag ez a világ egyik legjobb sznorkelező, azaz készülék nélkül búvárkodható helye a sekélyvízben tömegesen jelenlévő korallszirtek miatt. Ide egy jóval nagyobb szigeten, Koh Lantán keresztül vezet az út, és a képek alapján, amiket Lantáról láttunk, úgy gondoltuk, ott is eltölthetünk még pár napot, mielőtt északabbra megyünk, mert nyugisnak és szépnek tűnik, ráadásul onnan jól megközelíthetők igazán frankó készülékes merülőhelyek is. 

Amikor véglegesítettük ezeket a döntéseket délelőtt, kerestünk egy kisbuszos fuvart Koh Lantára. Jól tettük, hogy nem fizettünk be az első lehetőségre, és bevállaltuk, hogy a nehéz cuccainkkal keresgélünk, mert ahogy lejjebb haladtunk a part felé, úgy vált pillanatok alatt egyre olcsóbbá a menetjegy. Még volt egy óránk az indulásig, úgyhogy lementünk a partra, hogy megnézzük, hogyan meredeznek a mészkősziklák kicsit távolabb, aztán meglátogattuk a piacot, ahol szeletkékre bontott pomelót (gyümölcs) vettünk, hozzá chilis cukrot adtak kis tasakban ízesítésként. 

A tervezettnél hosszabbra nyúlt buszút semennyire nem volt izgalmas, maximum csak annyira, hogy Danával próbáltuk valahogyan eldönteni, hogy Koh Lantán majd melyik partszakaszon szálljunk ki, mert szállásunk az nem volt. A pénzfeldobás végül elmaradt, pedig az bevált módszerünk, de valamiért nem jutott eszünkbe. Krabiból a kisbusz komppal jutott át Lantára, ahol a legnagyobb település rögtön a sziget északi csúcsánál van, de mi gondoltuk, lejjebb megyünk majd, ott biztos kevesebben vannak. Már amikor e városka, Saladan útjain gurultunk, nézegettünk egymásra, hogy hát ez nem valami hangulatos, sőt egészen jellegtelennek és unalmasnak és érdektelennek tűnik, mi lesz most. Kicsit ütött-kopott épületek és félig kiszáradt növények váltották egymást, bár az igaz, hogy szemét nem nagyon volt az utcákon, nem úgy, mint Kambodzsában. Végül egy olyan partszakaszon dobattuk ki magunkat, amiről azt olvastuk, hogy szeretik a hippik, jó az atmoszféra és lehet szállást találni. Az útról még gyalogolni kellett a partig, átvágva néhány hangulattalan bungalószerűségen, amik egymás szájába voltak építve. Nehéz megmondani, pontosan mitől, de egyszerre az egész a Római-partot meg a balatoni nyaralóhelyek rosszabb részeit juttatta eszünkbe, ami persze nem rossz, de ide nem ezért jöttünk. Aztán kiértünk a tengerhez. Egyszerre merevedtünk le Danával, hogy: ez mi?! Csak álltunk ott hátunkon a két megtömött zsákkal. Előttünk épp apály volt, és hosszan a part mentén szikladarabok keveredve iszappal, totál mocsaras volt az egész, nincs rá jobb szó, a homok rohadtul nem fehér volt, mint a képeken, hanem szürkésbarna, és sehol a picit csikorgó réteslisztállag, amit Kambodzsában úgy imádtunk. Nem is tudtuk elképzelni, a tengerbe egyáltalán hogy lehet normálisan bevetődni, ha éppen a naplementében kívánnánk fürdőzni. A part mentén végestelen-végig szálláshelyek, amik elég lazának néztek ki, nem szállodákra kell gondolni, hanem faházszerűségekre szélben himbálózó színes lampionokkal, de mindenhol ember és homokba kipakolt székek, asztalok, mi meg totál másra számítottunk. 

Gondoltuk: na ne, bármilyen késő is lesz, mire szállást találunk, mindenképpen továbbmegyünk, mert egész egyszerűen itt nem érdemes több percet eltölteni. Amikor az út felé bandukoltunk, megállt mellettünk egy tuktukos, akivel végül elvitettük magunkat a következő partszakaszig. Itt a tuktuk egy újabb formáját csodálhattuk meg, a motorhoz nem hátulról, hanem oldalról kapcsolják hozzá a toldalékot, amin az embereket meg a csomagokat szállítják. Mindenesetre rosszul tettük, hogy felfogadtuk, mert iszonyú nyomulósan erősködött, hogy majd ő talál nekünk szállást, és erről nem lehetett lebeszélni. A soron következő szakasz tele volt viszonylag drága, de egészen ronda építményekkel, szoros egymásutánban, és amikor láttuk, hogy sofőrünknek esze ágában sincs a mi terveinkhez illeszkedő árfekvésben keresgélni, elküldtük. Előtte azonban majdnem ott maradtunk az úton, éppen kikanyarodtunk jó ázsiai szokás szerint óvatlanul egy mellékútról a főútra, de persze a sofőr csak abba az irányba tekintett, amerre fordultunk, az ellenkezőbe nem, és a mögöttünk padlógázzal jövő kisbusz centikre tudott csak lefékezni tőlünk. Én ezeket a pillanatokat totális nyugalomban töltöttem, mert éppen akkor nem néztem hátra, és mire megértettem, mi történt, már túl is voltunk rajta, de azért Dana meg a sofőrünk csendben maradt egy darabig a sokktól. Ő volt egyébként az egyetlen arc az egy hónapos utazás alatt, aki a viteldíjat megállapodás után is folyamatosan feljebb akarta tornászni, úgyhogy gyorsan elköszöntünk, és kerestük tovább a szállást, miközben tökre besötétedett, és kezdtünk nagyon előnytelen helyzetbe kerülni. Végül a Lanta Paradise Beach Resort egyik legbénább, de még így is elég drága szobáját szereztük meg. Az eddigi leírásból gondolhatjátok, hogy távolról sem a paradicsom jutott eszünkbe a helyről, úgyhogy tudtuk, másnap azonnal menekülőre fogjuk majd. A tengerpart ott sem volt jobb, csak legalább mocsaras nem volt, a helynek semmi izgi hangulata. Nem keletkezett ingerünk vízbe menni, inkább ettünk gyorsan valamit, és eldőltünk a fáradtságtól. 

Intermission

Sajnos közben hazaértünk, és összecsaptak fejünk felett a hullámok,



de a blog ettől még nem áll le, hiszen még csak a felénél tartunk. Lesz motorozás, speedboat, patkányzabáló varánusz, skorpió és százlábú, valamint korallok minden mennyiségben, nagyon hamar újra jelentkezünk.

Az Angkar poklában

(Vigyázat, megrázó képek!)

Phnom Penhbe hatalmas dugóban érkeztünk meg, legalább egy óra volt, mire elértünk a végállamosnak nevezett járdaszakaszhoz. Vánszorgás közben igazi keleti kavalkádot figyelhettünk meg, főként a nagyobb csomópontok, piacok körül: mobil kifőzdék, hevenyészett kajáldák, dudáló tuktukok, autók, a levegőben lógó villanyvezetékek. A nagyobb sugárutakon azonban egész rendezett üzletsorok, széles járdák, fák vannak, nyugati (vagy távol-keleti) multik reklámjaival és rengeteg kínai cégtáblával. Mikor leszálltunk a buszról, azonnal megrohantak a tuktukosok, most először volt olyan igazi indiai fílingünk, ahogy a busz aljából kidobálták a csomagjainkat a koszba, mi meg menekültünk a vérben forgó szemekkel ágáló tuktukosokal a nyomunkban. Végük sikerült kiválasztani a legszimpatikusabb figurát, akivel aztán a szállásunkhoz érkezve meg is egyeztünk, hogy másnap ő lesz a sofőrünk egész nap, kora reggeltől késő délutánig, amíg el nem repülünk a városból. TV-nek hívták, folyamatosan vigyorgott, és amíg a szállást csekkoltam, hogy vajon tényleg megvan-e még a pár nappal azelőtt lefoglalt szobánk, Kikkát próbálta szórakoztatni, szegényes kis angolságával kérdezgette mindenféléről, hogy ne unatkozzon, ilyenre még sosem volt példa. Amiket nem tudott elmondani angolul, azt mindenféle motorberregés / óóó / yes, okay / no problem hangokkal, illetve kifejezésekkel helyettesítette tökéletesen magabiztos stílusban, úgyhogy feküdtünk a röhögéstől. 

A szállásunk Phnom Penh belvárosának északi részén volt, közel a Central Markethez, ami egy iszonyú nyüzsgő, hihetetlen jó és hangulatos piac, nem mellesleg a világ 10 legnagyobb kupolaépületeinek egyike, amit 1937-ben építettek a franciák art deco stílusban. Néhány éve teljesen felújították, jó állapotban van és tényleg óriási. Egész Phnom Penh építészetére egyébként jellemző a francia hatás, meglepően európaias hangulatú város, ha csak az épületeket nézzük. Sokan mondták, hogy mennyire szar hely, nekünk nagyon bejött, pezseg az élet, iszonyú szívesen maradtunk volna még kicsit jobban megismerni, de sajnos nem volt rá időnk.

Este elmentünk a Mekong Delta nevű helyre kajálni, mert van egy kis mozijuk, ahol két dokumentumfilmet vetítenek felváltva a Pol Pot-rezsimről, illetve a taposóaknákról. Előtte sétáltunk kicsit a Tonlé Sap-folyó partján, egy olyan sétányon, ami akár Párizsban is lehetett volna, rendezett díszburkolat, ültetett fák, gyep, virágok, egyedül az zavart meg minket, mikor a folyóparton üldögélés közben odajött hozzánk egy vizenyős szemű, rosszarcú helyi fickó, hogy jobb lesz, ha vigyázunk az értékeinkre, nálunk vannak? Pénz, bankkártya, útlevél, kamera, ilyesmik? Mert akkor jobb lesz, ha vigyázunk - és miközben ezt sulykolta ellentmondást nem tűrő hangon, egyre inkább mászott ránk, bele az auránkba, elég fenyegető volt. Pláne annak fényében, hogy Phnom Penh-ről mindenhol azt írják, hogy marhára kell vigyázni, mert gyakoriak a rablások, ha fegyverrel kényszerítenek, ellentmondás nélkül add át az értékeidet, de azt is csak óvatosan, nehogy hirtelen a zsebedbe dugd a kezedet a pénzedért, mert azt hihetik, hogy fegyvert rántasz. Kamerát, fényképezőt, csak úgy lazán a vállra vetett táskát nem igazán érdemes hordani az utcán, pláne nem sötétedés után, mert prédának tekintik, tuktukon vagy motoron utazva is vigyázni kell, mert leránthatnak. Szóval nem volt kellemes a szitu, de szerencsére pont odajött hozzánk egy árus és ezt a pillanatot kihasználva mindkettőt úgy hagytuk ott, mint a sicc. (Amúgy meg kár, hogy ezek az útikönyvek paráztatnak, mert ezen kívül semmi ijesztő tapasztalatunk nem volt a városban.) Meg sem álltunk az étteremig, ahol gyors vacsora után megnéztünk egy alapvetően elég hevenyészetten összetákolt kis dokufilmet, aminek értékét leginkább az jelentette, hogy eredeti archív felvételekből volt összerakva. A legemlékezetesebb jelenet az volt számomra, mikor Pol Pot holttestét mutatták, majd azt, ahogy autógumikból épített máglyára rakják és mikor már lángol, még rá is loccsintanak egy fél kanna benzint. Valahogy olyan hátborzongató volt látni az üres tekintetű hullát, aki életében annyi ember életéért, illetve haláláért volt felelős.

Este a szállásunkon Kikka kidőlt, én meg hogy hangoljam magam a következő napra, még elkezdtem nézni egy 2003-as dokumentumfilmet az S-21-ről, ami a vörös khmerek egyik titkos börtöne volt Phnom Penhben, másik nevén Tuol Sleng, melyet egy pár évvel a vörös khmerek 1975-ös hatalomátvétele előtt alapított iskolából alakítottak át börtönné. Az S-21 az ország mintegy 200 egységből álló börtönhálózatába tartozott, amelyet a Szantebal, az Angkar belbiztonsági szolgálata irányított. Parancsnoka Kaing Guek Eval volt, mozgalmi nevén Duch, aki korábban matematikatanár volt egy középiskolában.

A 44 hónap alatt 14.000 embert tartottak itt fogva, ebből összesen heten élték túl a vörös khmerek ámokfutását. Ebből a hét emberből kettő szerepelt a filmben, akiket elvittek a helyszínre, és szembesítették őket akkori őrzőikkel. Az egyikük azért élte túl, mert tudott festeni, még ha nem is igazán jól, de valamiért az ő stílusa pont tetszett a vörösöknek, ezért őt megtartották, a többieket pedig kivégezték. A festményeket, amelyek a Tuol Slengben is láthatóak, ő festette. Szavakkal nem lehet leírni azt, amit ebben a filmben, majd a reggeli 6-os kelés után a helyszínen tapasztaltunk, de megpróbálom valahogy visszaadni azért. 

Reggel háromnegyed hétre eljött értünk az előző nap leszervezett tuktukos, TV. Sok mindent akartunk belesűríteni ebbe a napba. Nyitásra oda is értünk a Tuol Slengbe, ahol nagyon hamar sikerült ráhangolódnunk arra, hogy legalábbis lélekben átéljük az ott elkövetett borzalmakat. Négy háromemeletes épületből áll a komplexum, az épületek folyosóin drótháló kifeszítve, hogy a rabok ne tudják magukat levetni az udvarra, ahol egy pálmák által övezett hatalmas bitófaszerűség áll, amin régen a kötélmászást gyakorolták a diákok. Innen lógatták bele fejjel lefelé az áldozatokat egy szennyvízzel teli dézsába vallatás közben. A három év alatt ide hozott 14.000 embert az osztálytermekből különböző módokon kialakított cellákban tartották: voltak a 80x200 cm-es fából készült cellák, voltak ugyanekkorák téglából felépítve, és voltak a tömegcellák, ahol egy teremben 40-50 ember feküdt iszonyú szorosan egymás mellett. Mindenki a földhöz betonozott lánccal volt a helyéhez rögzítve. Az elítéltek pár naptól pár hónapig tartó időszakig voltak ebben az intézményben, eddig tartott általában a vallatás, amit utána mindig kivégzés követett. Aki nem halt bele a vallatásba, azt utána a várostól nem messze lévő vesztőhelyre vitték és ott végeztek vele költséghatékony módon: kapával, fejszével, bambuszrúddal, vasrúddal, doronggal, vagy akármivel, a lényeg, hogy ne kelljen golyót használni, mert az drága volt. Az itt dolgozó őrök és kivégzők többnyire 15 és 19 év közötti fiatal parasztgyerekek voltak, akik közül jó néhányan szintén itt végezték ebben a börtönben. A rendszer paranoiája nem ismert határokat, egy idő után a felső vezetés egy része is áldozatul esett a tomboló őrületnek. 

Ahogy beléptünk az első „osztályterembe”, Kikka szeméből azonnal ömleni kezdett a könny, pedig „látnivaló” nem sok volt. De hihetetlenül negatív atmoszférája volt a helynek, és azzal a tudattal, hogy ezek között a falak között milyen mérhetetlen szenvedést éltek át a szerencsétlen áldozatok (férfiak, nők, gyerekek), nem lehetett máshogy kibírni. Kikka végigsírta a két órás látogatást, és az én torkomban is folyamatosan gombóc volt. 

Először azokat a termeket néztük meg, ahol a VIP-foglyokat tartották, illetve ahol a vallatások zajlottak. Ezekben a termekben egy darab vaságy állt és egy asztal, székkel. A vaságyhoz rögzített foglyokat a legkülönbözőbb módon vallatták addig, amíg be nem ismerték, hogy ők tényleg a rendszer ellenségei. A rendszer uralmának véget vető vietnámi hadseregnek köszönhetően fennmaradt néhány kép az itt megtalált áldozatokról, akiket az utolsó pillanatban még megöltek kínzóik, mielőtt elmenekültek volna. 14 holttestet találtak kifacsart pózokban az ágyakhoz rögzítve, hatalmas vértócsa közepén, némelyiknek hiányzott az arca vagy a végtagjai. Volt, akinek kapát vágtak a fejébe, voltak, akiket más módon vertek agyon az utolsó pillanatban. Testüket a vietnámiak az udvaron elégették, emléküket tizennégy sír őrzi ugyanott. A maradék hét ember, aki túlélte, csak a csodával határos módon menekült meg. 

A termeket majdhogynem abban az állapotban lehet látogatni, ahogy azokat 1979 januárjában megtalálták: a földön még mindig látszanak a vértócsák megfeketedett nyomai, a vaságyakon még ott van a vasrúd, amihez hozzábilincselték az áldozatok lábait. A falakon néhol fényképek segítik a pontosabb beleélést. Szigorú szabályzat uralkodott a börtönben, nem szabadott zajt csapni, beszélgetni, megmozdulni, ezeket vagy ezek kísérletét mind erőszakkal torolták meg. Naponta egyszer kaptak enni. Döbbenetes volt látni a filmben is, ahogy az egykori őrök az eredeti helyszínen eljátsszák, hogy hogyan viselkedtek, mikor ott dolgoztak - mindezt a szemmel látható legcsekélyebb lelkiismeretfurdalás nélkül. 

A következő épületben a fogvatartottak fényképeit lehetett megnézni - az Angkar mindent gondosan dokumentált, a fényképeket általában vallatás előtt és után is elkészítették a foglyokról, a gyerekektől a kisbabás anyákig és megtört öregemberekig mindenki képviseltetve volt, néhányuk szemében még látszott valami reményféleség, de a legtöbbjük szorongó, megtört embert benyomását keltette. Mind meghaltak, nem sokkal a képek készítése után, hiába voltak akár tizenévesek, vagy csecsemők.

Legalább két órát eltöltöttünk a múzeumban, ahol egyébként tök jól volt felépítve a kiállítás. Először a vallatószobák, aztán a cellák és a fogvatartottak fényképei, majd az intézmény és az Angkar vezetőinek fényképei, ezután pedig a kérdések: hogy történhetett mindez, mi vezethetett el eddig a rémálomig? Hogyhogy azóta sem történt igazán komolyan vehető felelősségrevonás? Miként lehetett az, hogy az ENSZ-ben a kilencvenes évek elejéig ott ültek a Khmer Rouge tagjai és ők képviselték az országot, mert a szervezet képtelen volt lereagálni az egész szitut 1979 óta, amikor a vietnámiak elhajtották őket a hatalomból? Kik voltak az itt dolgozó őrök, és mennyiben felelősek ők maguk személy szerint az itt történtekért? Bűnösök ők, vagy áldozatok? Azt mondják, hogy ők csak a parancsot teljesítették, ha nem teszik meg, akkor velük is ez történik. A vezetők pedig azt mondják, hogy ők mit sem tudtak arról, hogy milyen szörnyűségek történtek itt. Duch, a börtön parancsnoka aztán pár évvel ezelőtt egy tárgyaláson elismerte felelősségét, de csak azért, mert az ő emberei követték el ezeket, bár ő nem tudott róla és nem is adott parancsot. Végül életfogytiglant kapott 2010-ben, több mint harminc évvel az események után. A per során visszavitték a helyszínre, ahol összetört és sírva kért bocsánatot tetteiért: „Bocsánatot kérek! Tisztában vagyok azzal, hogy nem tudtok megbocsátani, de azt kérem, hagyjátok meg a reményt, hogy ez megtörténhet!”

Az egész vörös khmer kérdés teljesen feldolgozatlan, mondjuk nem csodálom, mert akkora trauma lehet egy nemzetnek, ha elkezdi önmagát ilyen módon kiirtani, hogy elképzelni nem tudom, hogy mit lehet ezzel kezdeni. Láttunk kisgyerekeket, akik felnőtt kísérete nélkül egyedül mentek végig a múzeumban, nem tudom, mit tudnak kezdeni az egésszel. Kikka odament két kislányhoz, miközben a kínzási módozatokról festett képeket nézegették, mert tudni akarta, hogy kambodzsaiak-e. Mosolyogva válaszolták, hogy igen, Kikka meg megkérdezte, hogy nem rossz-e látni ezeket a képeket, nem szomorú dolog-e ez, mondták, hogy de, és megkérdezték Kikkát, hogy ő is szomorú-e. Amikor igennel válaszolt, a kislányok széles mosollyal kérdezték, hogy és ezután mit fog majd megnézni a városból, iszonyú édesek voltak, utána végig ott sutyorogtak a Kikka körül. Az udvaron aztán találkoztunk az egyik túlélővel, aki az előző este látott dokumentumfilmben is szerepelt – egészen döbbenetes, hogy minden egyes nap ott ül a szenvedései helyszínén és a könyvét árulja (amit mi is megvettünk). 

A Tuol Sleng után kis fellélegzésként elmentünk az 1860-as években épült Királyi Palotába. Az ott álló Ezüst Pagoda teljes padlózatát 5000 kiló színezüst borítja, és ott áll az életnagyságú Maitreya Buddha is, amit több ezer gyémánt díszít. Mögötte mintegy megbújva csücsül a kis kambodzsai Smaragd Buddha, körülöttük pedig meglepő módon még sok-sok Buddha ül vagy áll. A trónterembe nem lehetett bemenni, csak kintről bekukucskálni, de elég pazarnak tűnt. Az udvaron aztán egyszer csak egy épületből, tőlünk kb. 20 méterre kijött kíséretével a király, először csak mi láttuk meg a Kikkával, integetett nekünk, aztán dumáltunk, majd beültünk egy kocsmába, megittunk pár sört, aztán a többi turista is észrevette, szerencsére nem voltak sokan, de egy perc múlva már mindenki őt fotózta. Valószínűleg azért is bukkant fel, mert aznap volt egy buddhista ünnep, aminek az előkészületei már javában zajlottak a palota egyes részein. Végtelenül egyszerű volt a kíséret, néhány emberből állt, semmi flinc-flanc, meg kordon, meg fegyveres őrök, nagyon emberközeli volt az egész jelenet, a királyi pár meg nagyon kedvesnek és barátságosnak tűnt, ahogy annak a pár kiváltságos turistának integetett pár méterről, akik között mi is ott vigyorogtunk.  

A palota után elmentük a hatalmas Central Marketbe kampoti borsot venni, amiről az a hír járja, hogy a világ legfinomabbja, lézengtünk kicsit a nyüzsgő tömegben és a furcsa szagok, ízek és látvány kavalkádjában, a földön csorgó nedvek és kampókról lógó húsok között, majd felkaptuk csomagjainkat a szállásunkról és elindultunk kifelé a városból a Csong Ek nevű kivégzőhelyre és tömegsírkomplexumhoz, ahová a Tuol Slengből vitték az áldozatokat utolsó útjukra. Ez is iszonyú volt, bár alapvetően egy parkban van az ember, látszólag békés, csak a talaj olyan hepehupás, gödrös, azért, mert azok a gödrök több ezer ember holttestét rejtették, míg rájuk nem bukkantak. Itt 9000 ember testét találták meg eddig, de még legalább 120 tömegsírt sejtenek a közvetlen környékén. Minden látogató kap egy audioguide-ot, ami részletesen mesél a hely történetéről, a kivégzések módjáról és az egész rendszer működéséről. Eleinte csak éjjelente hozták ide az embereket, de aztán ahogy egyre nőtt a számuk, egy idő után már éjjel-nappal mentek a kivégzések. A bekötött szemű áldozatoknak azt mondták, hogy hazaviszik őket, nem tudom, mikor kezdték sejteni, hogy mégsem, lehet, hogy csak mikor letérdeltették a gödör szélére, hogy aztán egy csapással belefordítsák őket a gödörbe. A biztonság kedvéért megszórták a testeket DDT-vel, ha esetleg nem lett volna halálos az ütés, amit rájuk mértek. 

A tömegsírok között állt egy szép nagy öreg fa is. A fa törzsén vér és agydarabokat találtak, mikor felfedezték a helyet, ezek csecsemők maradványai voltak, akiket szintén kivégeztek attól való félelmükben, hogy nehogy majd egyszer bosszút álljanak, ha megnőnek. A kivégzés módja egyszerű volt: a lábuknál fogva a fa törzséhez csapták a gyerekek fejét. Mellette egy akváriumszerű üvegláda állt, ahová az itt talált gyermekruhákat rakták be. A földön csontszilánkok, szövetmaradványok hevertek, ahogy az esőzés szépen lassan kimossa őket a földből. Leírhatatlanul borzalmas és nyomasztó volt az egész, és néma csönd, mert mindenki fülhallgatón hallgatja az audioguide-ot, csak azt látni, hogy falfehéren, könnyes szemmel bolyonganak a látogatók (férfiak is sírtak), mint megannyi kísértet a meggyötört lelkek között. 

Az emlékhely közepén áll egy hatalmas sztúpa, ahová az itt megtalált 9000 koponyából bevittek 5000-et, és életkor, illetve nemek szerint csoportosítva felhalmozták őket: 20-25 év közötti nők, 60-65 év közötti férfiak, 10-15 éves közötti fiúk és így tovább. Alattuk pedig az eszközök, amivel végrehajtották a kivégzéseket: kihegyezett vas- vagy bambuszrúd, balta, kés, botok, sarló, kampós bot, ácskapocs-szerű vasak, kapa és hasonlók. 

Lesújtott állapotban, megrendülten botorkáltunk vissza a tuktukhoz, hogy mi is elinduljunk utolsó kambodzsai utunkra, a repülőtérre, hogy utazásunkat Thaiföldön folytassuk.